Az Előadóművészi Jogvédő Iroda interjúja Földi Béla koreográfussal, a Budapest Táncszínház igazgatójával, a magyar táncművészet ikonikus alakjával
„A tánc magánvélemény” – vallja Földi Béla. „Az igazi táncos az előadás során önmaga mélységét és magasságát, a világhoz és a pillanathoz való viszonyulását is feltárja, átadja. Táncművésszé válni azonban hosszú és rögös út, amelyen minden egyes nap haladni kell. Mert a test gyorsan felejt, folyamatosan tanítani, trenírozni kell. De ha sikerül maradandót, más számára is emlékezeteset, vagy elgondolkodtatót alkotni, megtérül minden fáradtság.” A táncművész társulatával a „Száz év magány” és a „Kislányom, Anne Frank” című darabok sikereit követően, most újabb klasszikussal lépett közönség elé, az interjú során elsőként az előadás fogadtatásáról nyilatkozott.
- Pár hete debütált Csehov Három nővér című művének tánc adaptációjával a Budapest Táncszínház a Várkert Bazár színpadán. Hogy sikerült a bemutató?
- Úgy tapasztaltuk, hogy az előadás – amelyet a Nemzeti Táncszínházzal közösen állítottunk színpadra – igazán elnyerte a közönség tetszését. Rengetegen voltak, és nagyon jó visszajelzéseket kaptunk. Egyszerre volt meglepő és jó érzés, hogy a nézők között sok volt a fiatal, pedig a Három nővér jellemzően nem vonzza ezt a korosztályt. A premierre minden beért és összeállt: a táncosok előadásmódja, a kosztümök, a zene és a fények. A koreográfiát Sághy Alexandra, az együttes művészeti vezetője készítette, a zenét Kovács Benjamin szerezte. Klimó Péter díszlettervezőnek köszönhetően a díszlet is rendkívül kifejező volt: a maga egyszerűségében monumentális. Csehov drámájának színpadra állításával óriási fába vágtuk a fejszénket, hiszen egy már önmagában is igen nehéz művet – ahol a szavaké a főszerep – nonverbális előadássá dolgoztunk át. A szavak helyett a mi előadásunkban a tánc és mozdulat beszél.
- Erős szokott Önben lenni a drukk egy-egy bemutató előtt?
- Huszonhét év és rengeteg bemutató áll a társulat mögött. Jellemzően manapság már nincs lámpaláz bennem. Persze az ember a legújabb darabjával úgy van, mint a gyermekével, aggódik érte, félti, pátyolgatja, ugyanakkor tudja, hogy eljön a pillanat, amikor útjára kell engedni. Persze mindig kéne még néhány nap próba, gyakorlás, de alapvetően amikor az előadásra kerül a sor, a táncos már készen áll. Előadásának minden rezdülése, mozzanata kidolgozott, beért. Teljesen letisztult a viszonya a saját szerepéhez, partneréhez, a térhez és a közeghez. Vannak persze külső körülmények, amelyekre nincsen ráhatásunk. Például, ha épített a színpad, előfordulhat, hogy a legrosszabb pillanatban nyikorognak, reccsenek a deszkák, ez pedig megzavarhatja a lélektani pillanatot, a közönség átlényegülését.
-
- A bemutató után van idő egy kis szusszanásra, vagy pörögnek a próbák tovább?
- Mozgalmas időszak előtt állunk. A Nemzeti Táncszínház felkért minket, hogy ha újra otthonra tudnak lelni a Millenárison, akkor két stúdiódarabbal csatlakozzunk a repertoárjukhoz. Örömmel tennénk. Készülünk ugyanakkor a Győri Magyar Táncfesztiválra is, ahol szintén a Három nővérrel lépnénk a közönség elé, hacsak nem kell egy másik meghívásnak is eleget tennünk Mexikóba. Még képlékenyek az előttünk álló hetek, hónapok, de szerencsére az már most látszik, hogy igen sok feladat vár ránk. Ugyanakkor a Budapest Táncszínház jelenlegi főhadiszállását is szeretnénk bővíteni, fejleszteni. Szerény körülményeinkből igyekszünk a legtöbbet kihozni. Az egyelőre bérelt helyet szeretnénk megvenni, bővíteni, fejleszteni. Az előadótermet szeretnénk olyanná alakítani, hogy nemzetközi viszonylatban is megállja a helyét, és alkalmas legyen 150-200 néző fogadására. A területhez tartozik még egy nagyobb raktárhelyiség és egy kert is. Lelki szemeimmel már látom, hogy milyen hangulatos kis művészparadicsomot teremthetünk majd itt.
- A Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt, Harangozó Gyula-díj, Az év legjobb koreográfusa díj csak néhány az elismerések közül, amellyel Önt kitüntették már eddig pályafutása során.
- Különös dolog a kitüntetés. Amikor az ember megkapja, általában azt mondja, hogy nem a díj számít, hanem az, hogy a közönségnek, a művészvilágnak, a soron következő generációnak talán adhatott valamit. És ez szó szerint így van. Mégis én magam úgy vélem, a kitüntetésekből sohasem elég.
- Pályafutása során a magyar táncélet meghatározó szereplőjévé és alakítójává vált. Stílusát tanítják, művészete példa.
- A munkásságom olyan szempontból érdekes, hogy amit évtizedekkel ezelőtt én kezdtem megvalósítani, az általában nem tartozott a magyar táncélethez. Jeszenszky Endre tanítványa voltam, az ő iskolájában sajátítottam el az alapokat. Majd ráleltem a saját utamra: 33 éves voltam, amikor elkezdtem olyan stílusban táncolni, aminek akkor még nem volt iskolája.
- Ekkor vált Ön iskolává.
- Érdekes dolog ez. A stílusomat egyetemen oktatják, sok tanítványom a nálam tanultakat örökíti át a növendékeire. Pedig nincs kőbe vésett stílusom, mert amit és ahogy én szeretnék kifejezni a tánc által, az él, lüktet és változik.
- Pályafutása során kevés alkalommal nyúlt klasszikusokhoz. Jellemzően a modern, kevésbé ismert, újhullámos műveket részesítette előnyben. Nem tartott attól, hogy elveszítheti a közönség egy részét?
- Az egészen biztos, hogy Magyarországon a Carmina Burana több nézőt vonz, mint a Doze, ami viszont nemzetközi szinten óriási sikert aratott. De meggyőződésem, hogy itthon is kötelességünk, hogy maradandót alkossunk. Hiszek abban, hogy el lehet érni a magyar közönségnél is, hogy értékeljen mást is, mint ami a megszokott. Mint ahogy Picasso Guernica festménye előtt is lehet úgy állni, hogy mi ez az összevisszaság, vagy úgy, hogy aha, ez a spanyol polgárháború, értem. A lényeg, hogy tegyük lehetővé a közönség számára, hogy találkozzon, ismerkedjen más szemlélettel és kifejezésmóddal is.
- Jelenleg milyen darabon dolgozik?
- Egy igazán izgalmas témakört járok körbe a táncművészet eszközeivel. A címe, Footsteps, és azt boncolgatja, hogy a halandó ember élete során milyen lábnyomokat hagy maga után.
- Egy táncművész számára elérkezhet a pillanat, amikor azt mondhatja, művészete kiteljesedett?
- Nincs ilyen pillanat, megállni nem lehet. A testet folyamatosan edzeni, trenírozni kell, mert gyorsan felejt. Ugyanakkor nagyon őszinte és kifejező. Nincs szó, amely többet mondana a szomorúságról, örömről, mint az arcon végigördülő könnycsepp, egy összefonódó kézpár vagy két egymásba kapaszkodó tekintet. A mozdulat kifejezi azt az érzést és gondolatot is, amit a szavak már képtelenek.
- Ennyi előadás, program és terv mellett jut idő a kikapcsolódásra?
- Táncolok, táncot oktatok, szerencsére nincs igazán szabadidőm, ez az életem. A családom mellett ez tesz teljessé. Négy gyönyörű, okos unokám van, ha adódik lehetőségem, velük töltöm az időm. Néhány barátommal pingpongozni, pókerezni szoktam. Különös, de ahogy az ember fölött haladnak az évek, egyre jobban kezdi érezni az időt, szinte meg tudja fogni. Tapintani lehet, hogy rohan. És ahogy múlik, egyre értékesebbé válik. Ezért is ragaszkodom ahhoz, hogy jusson arra idő, ami számomra fontos. Vigyázok arra, hogy megéljem a mindennapok szépségét, és ne rohanjak át az életen.
Földi Béláról
Földi Béla a Budapest Táncszínház alapító igazgatója, és művészeti vezetője 1991-2017-ig, koreográfusként és mindennapi gyakorló tanárként dolgozik, alkot a mai napig is Magyarországon és külföldön egyaránt. Modern táncóráit sajátos művészeti eszenciával keveri, ötvözi a klasszikus balett, a Raza Hammadi-féle jazz és Limon technika elemeit. Klasszikus balett és modern tánc tanulmányait Magyarországon kezdte, majd később Nyugat-Európában folytatta. 1987-től számos helyen tanította saját stílusát, többek között Olaszországban, Ausztriában, Németországban, Oroszországban, ám 1991-től munkáját Magyarországra koncentrálta, ebben az évben megalakítva saját modern táncegyüttesét. Koreográfusi munkássága mellett nagy hangsúlyt fektet a táncművészképzésre is, melyet saját iskolai rendszerében oktat 2010 óta. A Táncművészeti Főiskola modern táncoktatója. Az Előadóművészi Jogvédő Iroda – melynek felügyelőbizottsági tagja – büszke arra, hogy a táncművészt tagjai és képviselői között tudhatja.