A sokoldalúság tehetséges kiváltságos, az alaptehetségen felüli emberek sajátja. Olyanoké, akik nem adják fel egykönnyen, akiket nem csak a maguk sorsa foglalkoztat, hanem az őket körülvevő milliőé is, amelyben az ember mellett egyformán megfér az állatszeretet. Megfigyelhető, hogy akiket a művészetek vonzanak, nem átlagos emberek, inkább fogékonyan érzékeny lelkek. Valójában ilyenek képesek csak valódi alkotói tevékenységre – legyen szó bármilyen művészeti ágról; színészetről, zenéről, táncról, képzőművészetről. Kétségtelen az is, hogy a veleszületett képesség mellett a szorgalom is elengedhetetlenül szükséges a művésszé válás folyamatához. Olyan kiemelkedő művésszel cseréltem gondolatokat, aki régóta a látókörömben van, akinek az elragadóan szép búzavirágkék szeméből szüntelenül a jó indulat árad.
- A fővárosban születtél. Milyen szívderítő vagy akár antipatikus gyermekkori élmények maradtak meg benned?
- A gyerekkorom talán leginkább meghatározó élménye, ahogy gépész édesapám ölében ülök az ebédlőasztalnál, s ahogy kedvenc „mesekönyvemből” olvas fel, amely az Élet és Tudomány folyóirat volt. A másik természetesen a rajzolás: bárhol, bármivel, bármire! Emellett a fővárosi lét rengeteg lehetőséget is biztosított. Például múzeumba járást, amikor csak kedvünk volt hozzá. Vagy ellátogatni az Állatkertbe, ahol anyukám kedvencei a tevék voltak, az enyémek pedig a vízilovak, aztán később a hangversenyekre járás a Zeneakadémiára is a programok között szerepelt.
- Melyik iskolai ciklus volt számodra a legmeghatározóbb, és miért? – gondolok itt az általános-, a középiskolai, valamint az egyetemi éveidre.
- Azt hiszem, a középiskola… akkoriban a Szilágyi Erzsébet Gimnázium nagynevű iskola volt, ráadásul anyukám is ott érettségizett még a második világháború kitörése előtt. Kiváló tanáraink voltak, s szinte minden hétvégén kirándultunk valamerre. A matek tanárnőmtől bridzselni tanultam, de Einstein speciális relativitás elméletéről is, ám az igazán kiemelkedő és felejthetetlen tanárom, Fraknói Tibor volt, aki négy éven át kémiát tanított nekünk. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy geológus lettem.
- Ma már elismert alkotó vagy, hiszen tartalmas pálya áll mögötted. Bravúros tevékenységeidért 2016-ban David Arts Alkotói Nívódíjat kaptál. Különlegesen festesz, megkapóan fotózol, remek verseket írsz. Melyik tevékenységet érzed leginkább magadénak?
- Főleg a vizuális művészeteket. Jóval régebben rajzolok és festek, mint fotózok, hiszen egy füzetlap és egy ceruza, vagy később golyóstoll mindig volt kéznél. Fényképezni is tizenévesen kezdtem, de akkoriban inkább még az élményeim megörökítése volt a cél, majd jött a digitális forradalom, így pár éve a technika fejlődése meg a pénzügyi feltételeim lehetővé tették egy olyan kamera beszerzését, amivel olyan képeket tudok készíteni, amilyeneket mindig is szerettem volna. Azt hiszem, most már a fotózás a legfontosabb számomra.
- Mi motivált anno a művészetek felé?
- Minden ember úgy születik erre a világra, hogy van alapvető célja, ami előre hajtja őt az életében. Ha elég szerencsés, felfedezi ezt a célt és akkor boldog életet élhet. Ha nem így alakul, csak sodródik, nem tudja, mitől boldogtalan. A magam részéről nagyjából egyszerre kezdtem el járni és rajzolni. A gimnáziumban az összes beadandó rajzfeladatot ketten készítettük el a padtársammal. Az egyetemen ősmaradványokat rajzoltam évekig, így tökéletesítettem a rajztudásomat. Utána más irányba sodort az élet, a rajz és a festés kicsit háttérbe szorult. A kilencvenes években rájöttem, hogy nem kell a festésből élnem ahhoz, hogy hivatásszerűen űzzem, hiszen a profizmus sokkal inkább egyfajta tartás és elkötelezettség a minőség mellett, mint a pénzkeresés. Alapvető célom (amennyire sikerült a kirakós elemeit összerakni), hogy szebbé tegyem az emberek életét, adjak nekik valamit, amitől jobbak és boldogabbak lehetnek.
A festményeimmel a nyugodt szépséget juttatom el az új tulajdonos otthonába, a fotóimmal pedig a világot mutatom meg az embereknek, ahogyan én látom. Visszatükrözöm a mindennapok rejtett szépségeit, amelyek mellett csak úgy elrohanni szoktak az emberek. - Több David Arts verses-antológiában jelentek meg költeményeid. Gondoltál-e saját kötet kiadására?
- Eddig nem igazán, mivel egész eddigi életemben mindig is prózaírónak, illetve műfordítónak tartottam magam. Hogy tudok verset is írni, nekem is meglepetés volt!
- Maximálisan állat- és természetszerető embernek ismerlek, ezért a kérdést nem tudom kikerülni. Jelenünkben, hogyan látod az állatok egyre elkeserítőbb helyzetét, a természet megállíthatatlannak látszó pusztítását?
- Geológia tanulmányaimból tudom, hogy a Föld élővilága időről-időre változik, egész állatcsoportok tűnnek el, néha egész rövid idő alatt. Persze, nem mondom, hogy az ember (ön)pusztító tevékenysége nem gyorsítja fel a változásokat. Nem véletlenül használom ezt a kifejezést! A média rendkívül sötét nagyítóként önti ránk napról-napra a válogatott borzalmakat, de az alkohol és a kábítószerek világjárványa tényleg nagyon súlyos helyzetet teremtett. A drogfogyasztó (és itt nem számít, hogy receptre váltja ki a patikában, vagy egy lepusztult kapualjban szerzi be a terjesztőjétől) először önzővé, majd teljesen nemtörődömmé válik, később aktív önpusztításba kezd és ezt a rombolást hajlamos kiterjeszteni a környezetére is. Ha nem azt érezném, hogy valamit tudok tenni ez ellen, nagyon el lennék keseredve. De tudom, hogy vannak eszközök arra, hogy az embereket kirángassuk a „minden mindegy” tompa bénultságból.
A tanultabb, józan ember törődik magával, törődik a körülötte élőkkel, legyen az ember vagy állat. Módot talál arra, hogy egy élhetőbb világot hagyjon az unokáira. Művészként is hajt az a meggyőződés, hogy alkotásaimmal, verseimmel meg tudjam mutatni az embereknek az földkerekség szépségeit, hogy ezzel is jobbá tegyem az életüket. - Meglátásod szerint, mitől válhatna jobbá a világ?
- Először is attól, ha sikerül az emberek fejéből kiverni azt az óriási hazugságot, hogy egyetlen ember nem hozhat változást. Ezt az a maroknyi kisebbség találta ki, akiknek érdekében áll, hogy az emberekből tudatlan, boldogtalan, manipulálható csőcselék váljon.
- Mivel lehetne visszafordítani az egyre gyorsuló száguldást a semmibe?
- Újra divatba kell hoznunk a „régimódi” értékeket, az erkölcsöt, az egymásra figyelést, a szorgalmat, amire vannak eszközök. Persze a médiában ezek az akciók nem szoktak nagy nyilvánosságot kapni.
- Számomra az eddigi válaszaidból kiderült, hogy komolyan foglalkoztat az emberiség sorsa, s az is, hogy örömet okoz neked mindaz, amikkel foglalkozol. Mik a célkitűzéseid, amiket szeretnél megvalósítani?
- Legfontosabb célom, hogy egy épelméjű, élhetőbb világ maradjon örökül az utánunk jövőknek. Emellett szeretnék minél többet megismerni a világ csodáiból. Művészként másoknak is megmutatni mindezt a magam eszközeivel, hogy boldogabbak legyenek.